Mennék

Mennék én,
szaladnék messze
a semmibe.

Aranyfolyóban lépkednék,
Ezüst erdőt látnék,
s akkor se mondanám,
már láttam a teljes egészét.

Bűvös helyeken,
eldugott vidékeken
át mennék én.
Vérvörös vízen,
Zafír tűzön át
keresném, mi elveszett.

Kifulladva gyötörném
lábam: menj tovább...!
Célod még messze.

De mi célom lenne?
Mit űzök én világokon át? -

Tudom jól.

Yuraru

Tudod... érzem

Úgy vélem kihunyt szemem fénye,
úgy érzem az a része,
mely ragyogóvá tette.

Emlékek jönnek-mennek,
melyek magukhoz kötnek,
s el soha nem engednek.

Csukott szemmel,
álmaim legmélyén,
én világom mélyén
ott állunk mi ketten.

Kelhet, mi ennél többet
jelenthet nekem?

Yuraru

Címtelen

Ezt már többször megbeszéltük;
Először úgy véltem balra érdemes,
Utána átbeszéltük s kiderült mégse.
Együtt úgy véltük a jobb, ideálisabb lenne...
Mindenkinek. Hittem én. Akkor.
Most, most nem ugranék semerre.
Könnyedén várnám,
míg kettényílna lábam alatt a föld.
De ezt már többször megbeszéltük;
Nem tenném.

Yuraru

Esténk

Ahogyan néztelek, mintha megszűnt volna a világ.
Értelmet kapott az is, amiről régebben nem hittem.
Együtt lett a minden mi; telivé, ragyogóvá lettünk.

Ahogyan néztelek, elmerengtem ébren.
Könnyed volt minden, nem számított semmi, csönd volt.
Eszembe jutott pár pillanat rólad, rólam és rólunk.

Ahogyan néztelek csukott szemeddel néztél vissza rám.
Nem láttad, nem láthattad, de együtt vettük a levegőt.
Ugyanúgy mozgott a mellkasunk, ugyanúgy vert a szívünk.
A szemünk is forgolódott a színesebbnél színesebb álmokban.

És ahogyan néztelek, én lettem te és te lettél én.
Veled álmodtam tovább ébren, folytatván, hol félbe marasztaltad.
Mintha te álmodtad volna az én álmom, s én a tiéd tovább,
ébren, el nem aludván, álmodoztam még; még tovább!

Yuraru

Én húztam a Jokert

November 20.

Sötét volt, mint épp most.
Nem esett, nem fújt, nem volt se meleg, se hideg.
Nem volt semmilyen.
Mégis reszkettem, fáztam, dideregtem.
Suttogott, suttogtam.
Fajt neki, fájt nekem.
Akart még valamit mondani... De
elmentem, mintha futni akartam volna.
Mentem, mentem, és még mindig fájt.
Fáj, még most is.
Egy szót artikuláltam: még... -

Végül bezártam egy dobozba a sok közül,
ahogyan mondta, a rengeteg közül
mindegyik más címet visel
más formájú,
színű,
Kerek, rombusz, háromszög, labda és macska, nagy, közepes, óriási, tarka, foltos, kék és piros, cirmos, díszített...
De az egyszerű kocka volt, fehér lapokkal, apró mérettel.
Elrejtettem mélyre, messze, elérhetetlenné tettem.
Csupán egy szót véstem rá remegő kezemmel:
Törmelék.
Négy könnycsepp, tíz perc kellett hozzá.
Már vége -

És semmit nem kérek, csak téged, s egy üveg ragasztót.

Yuraru