Az igazit mindenki felismeri, bármi is legyen az, és akármerre a világban. Legyen az egy szerteszórt érzés, vagy az amire minden reggel kelni akarsz.

Yuraru

Matek

GYVL csalódottsággal teli szemekkel nézett rám.
- Adri? - kérdezte, holott pontosan tudta már.
Akkor meg? Minek kérdezte meg? Minek? Ez neki miért olyan rohadt jó?
- Kettes - motyogtam.
Elkezdte rázni a fejét, egyszer jobbra egyszer ballra.
- Hát igen...
Mit hát igen? Mit hát igen! Mit hát igenezik nekem?!
Már nyílt is a szája, hogy mondjon valami felemelőt nekem. Mintha anélkül nem éreztem volna már szarul magam...
- Tanár úr, ne szóljon be! - bukott ki belőlem.
Persze mindenki röhögött, szerintem nem volt vicces.
Nem volt szükségem rá, hogy ő is bíráljon engem, bőven elég volt, amit saját magamban éreztem. Szégyent, bűntudatot, elégedetlenséget.
- A költői vénádat hagyjuk ki a dologból...
A definíció meghatározásra gondolt, persze. Hiszen nem tudtam, csak írtam valami hozzá hasonlót, persze hibásan.
Többet nem jegyeztem meg belőle, már nem kellett, nem érdekelt. Úgy tettem, ahogyan mondta, a költői vénámat máshol éltem ki.

Yuraru

Én, bús és komor vagyok

Én, bús és komor vagyok,
Csodálom, mindent mi mozog,
Hallom az éneket,
Látom a képzetet,
Akarom az álmokat,
Én, bús és komor vagyok.

Úgy teszek bátor vagyok,
Úgy érzem repülni tudnék,
Megérintem, amit nem lehet,
Aggódom a jövőn,
Sírok az életen,
Én, bús és komor vagyok.

Megérintem, amit gondolsz,
Mondom, hogy egyszer minden jobb lehet,
Álmodozom az álomról,
Próbálom érezni még egyszer...
Én, bús és komor vagyok.

Yuraru