katica

Mélabúsan szálltam fel a buszra. Egy számomra tetszőleges helyre ültem, ahol nem sütött rám a nap. Fáradt voltam, nagyon meggyötört. Körülöttem mindenféle ember ül vagy állt. A buszsofőr kedvesen mosolygott az utasaira. Bajsza alatt morogta a „jó reggelt” mondatot. Voltak fiatalok és öregek is. Egyesek beszélgettek, valaki olvasott és a többiek csak némán nézték az elsuhanó tájat. Kivéve egyetlen egy valakit a buszon. Engem.
Két üléssel előttem egy középkorú férfi ült. Nyakát egy fehér és kék színben játszó nyakmerevítő nyomta. Tűnődtem.
Vajon hogy szerezhette? Balesetben?
De végül is számomra mindegy volt. Nem rám tartozott a magyarázat.
A szemem suhant volna tovább egy másik emberre, amikor megláttam őt.
Egy apró piros hátú, fekete pöttyű katicát.
A férfi nyakmerevítőjén szedte kis lábait. Mászott fel, s alá.
Nem is sejtve, hogy egy buszon utazik, elzárva a külvilágtól, magányosan.
De olyan vidámnak tűnt, már ha lehet vidám egy bogár.
Csak egy pillanatra vettem le róla a tekintetemet és kinéztem a járműből. Már majdnem félúton voltunk. Nemsokára megérkezek.
Utána szememmel ismét a katicát kerestem, de nem láttam sehol. Pedig nagyon szerettem volna.
Hiányától elgondolkoztam, majdhogynem annyira, hogy levegőt is alig vettem.
Hajaj. Közeledett a megállóm, kezembe kaptam a táskámat és felálltam. Megláttam a katicát ismét, de már nem két székkel előttem, hanem közvetlenül előttem. A széken, ahol eddig ültem.
Nem volt több időm gyönyörködni benne, mert le kellett szállnom.
Viszont… az az apró kis katicabogár úgy ért oda hozzám, hogy nem is tudtam róla. Ott kerestem, ahol egyszer láttam már. És nem pedig ott, ahol éppen ő akart lenni.
Lehet, hogy a következő percben ismét eltűnik, és valahol egészen máshol bukkan fel. Ez is megeshet.
De végül is egy egyszerű katicával nem érdemes ennyit foglalkozni, nem igaz?

Azonban én... mégis megtettem…

Yuraru