"
- Én… - sóhajtottam – én… csak boldog akarok lenni. Miért ilyen nehéz ez? Miért?
- Nienna – Caun finoman megfogta a vállamat – Mindenki ezt akarja és még is hány embert látsz tétlenül, fájdalommal telien, akik már elvesztették a hitüket? Talán az élet része, hogy ne vágyjunk többre, mint amink van. Hogy ne akarjunk a felhők fölött szállni. Elégedjünk meg azzal is, hogy néha, ha eléggé akarjuk, magasra ugorhatunk… de magát az eget sose érhetjük el. Talán ezt jelenti embernek lenni.
Caun olyan őszintén beszélt, hogy meglepett vele.
- Talán ezt jelentené embernek lenni? – kérdeztem vissza – Bizonyítani, hogy éltünk?
- Lassan négyszáz év folyik ki a kezemből és semmit nem tudok felmutatni. Ez a szívem legmélyén fájdalommal tölt el.
- Ha nem lenne fájdalom – remegtem – nem érezném, hogy élek. Ha nem lenne bánat, hogy ismerhetnénk az örömöt? Talán néha nem is mi sírunk, hanem a lelkünk…
Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, de nyomban el is tűnt.
- Lélek… - motyogta – mi a lélek? Látom, ha felvágom valakinek a testét? Hallom, ha belenézek a tüdejébe?
- Ezt csak érezni lehet… - feleltem a kérdéseire – mikor megszakad a szíved, vagy örömében ugrál a helyén. Ha számodra fontos embert kell megvédeni.
- Felnőttél Neliel – mondta büszkén, mégis csalódottan.
Kicsit megdöbbentem. Most hívott először a rendes nevemen és nem hangzott annyira rémesen, mint régebben. Sőt… tetszett is, mert apám adta nekem.
- Én azt hittem, akkor nőttem fel, mikor elhagytam a szülőfalumat – sóhajtottam egy nagyot – De később rájöttem, hogy nem… Nem is ez az, amit akarok. Felnőttnek nem mindig jó lenni. Amíg gyerek vagy futhatsz a sorsod elől és hátrahagyhatod a felelősséget. A nehéz döntések halmazát a hátad közepéről.
- Talán ez is hozzá tartozik a dologhoz – vonta meg a vállát.
- Mi?
- Hogy csalódnod kell a felnőttek világában – sóhajtotta - Nem is annyira könnyű, igaz?
Caun olyan őszintén beszélt, hogy meglepett vele.
- Talán ezt jelentené embernek lenni? – kérdeztem vissza – Bizonyítani, hogy éltünk?
- Lassan négyszáz év folyik ki a kezemből és semmit nem tudok felmutatni. Ez a szívem legmélyén fájdalommal tölt el.
- Ha nem lenne fájdalom – remegtem – nem érezném, hogy élek. Ha nem lenne bánat, hogy ismerhetnénk az örömöt? Talán néha nem is mi sírunk, hanem a lelkünk…
Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, de nyomban el is tűnt.
- Lélek… - motyogta – mi a lélek? Látom, ha felvágom valakinek a testét? Hallom, ha belenézek a tüdejébe?
- Ezt csak érezni lehet… - feleltem a kérdéseire – mikor megszakad a szíved, vagy örömében ugrál a helyén. Ha számodra fontos embert kell megvédeni.
- Felnőttél Neliel – mondta büszkén, mégis csalódottan.
Kicsit megdöbbentem. Most hívott először a rendes nevemen és nem hangzott annyira rémesen, mint régebben. Sőt… tetszett is, mert apám adta nekem.
- Én azt hittem, akkor nőttem fel, mikor elhagytam a szülőfalumat – sóhajtottam egy nagyot – De később rájöttem, hogy nem… Nem is ez az, amit akarok. Felnőttnek nem mindig jó lenni. Amíg gyerek vagy futhatsz a sorsod elől és hátrahagyhatod a felelősséget. A nehéz döntések halmazát a hátad közepéről.
- Talán ez is hozzá tartozik a dologhoz – vonta meg a vállát.
- Mi?
- Hogy csalódnod kell a felnőttek világában – sóhajtotta - Nem is annyira könnyű, igaz?
Pontosan tudta, mire gondoltam. Legszívesebben hátradőlnék a fűben és várnám, míg telik a végtelen idő. Míg végül elhalványulok és teljesen megszűnök létezni a világból...
"
Yuraru
1 megjegyzés:
Na, ez jó!
Már értem, hogy mért írsz, és hogy ez mért jó... :)
Legszívesebben én is ezt tenném, de valamiért mégis magamban tartom... ^^
Hana
Megjegyzés küldése